THE WALKING DEAD

Nem maradhatunk itt tovább – jelentette ki Carl apja. Rick, ugrott be. – Három napra, ha elég lesz, amit most találtunk.
Akkor keressetek többet! – szólt egy másik férfi, ha jól emlékszem, Shane-nek hívták. Rick veszekedni kezdett vele, valami olyasmiről, hogy bármikor jöhetnek a kóborlók, és ha egy ilyen védtelen táborhelyen maradunk tovább, azt a három napot is csoda, ha túléljük.
  Magamban egyetértettem Rick-kel, ahogy a csapat nagyobb része. Egy testesebb férfi is beszállt a vitába, olyan ovális feje volt, mint egy rajzfilmfigurának. Meg akartam kérdezni Carltól, hogy ő kicsoda, de ekkor Sophia – aki körülbelül annyi idős lehetett, mint én, ezért jegyeztem meg a nevét – odaugrott a férfihez, és rángatni kezdte az ingujját.
- Apu, légyszi, ne verekedj! – kérlelte. Próbálta odébb húzni, de persze nem sikerült neki, hisz sokkal kisebb volt nála. – Apu, nagyon szépen kérlek! – könyörgött, mintha csak egy tábla csokit szeretett volna a Walmartból. De az apja nem csak hogy nem állt le, egy kisebb pofonnal leszedte magáról Sophiát. Nem bírtam tovább nézni. Úgy se tehetek semmit, beszaladtam a lakókocsiba, aminek a tetején őrt ültek. Bemásztam a szekrénybe, és összehúztam magamat. Korábban a szomszéd és apa sokat veszekedtek Dixy miatt, mert a szomszéd szerint ő pusztította a csirkéit, így már gyakorlott voltam a menekülésben a hangos ordibálás elől.
 Most egy női hangot hallottam, valaki beszállt a veszekedők közé. Aztán megmozdult a kocsi, ahogy valaki belépett az ajtaján.
- Naomi, merre vagy? – hallottam Andreát. Elment a rejtekhelyem előtt, ajtónyitódás, csukódás, aztán valószínűleg felemelte a matracot hátul. Közeledő léptek, aztán nyikorgás. Megtalált. – Gyere ki onnan! – biccentett.
- Nem akarok – feleltem. – Csak ha abbahagyták – böktem az ajtó felé, ahonnan Rick, Shane és az oválisfejű az előbb még kiabáltak. Most vettem csak észre, hogy már elhallgattak. Bátortalanul kimásztam a szekrényből, aztán Andreával együtt visszamentünk a tűzhöz. Mindenki csendben volt, egy szó nélkül fogyasztottuk el a vacsoránkat – konzervparadicsom ráöntve valami tésztára. Nem volt annyira rossz, mint először képzeltem, de még mindig nem olyan, mint amihez hozzá voltam szokva.
 Hiányzott a szobám. Hiányzott Dixy, a plüsspónim, a kilátás a nappali ablakából. Hiányoztak a szüleim, és még mindig nem tudtam, mi történt, mielőtt ide kerültem a táborba. De nem kérdezősködtem, mert túlságosan fáradt voltam, meg nem is nagyon mertem hozzájuk szólni. Lori, Carl anyukája lépett oda hozzám, és megkérdezte, kérek-e még enni. Megráztam a fejem és ásítottam egyet, persze a kezemet a szám elé téve, ahogy anya mindig mondta. Aztán se szó, se beszéd elsírtam magamat. Lori beterelt egy sátorba, miközben mintha azt akarta volna mondani, hogy „minden rendben lesz”, de a felénél elharapta a szót.
 Egész éjjel nem jött álom a szememre. Csak feküdtem tétlenül, mikor furcsa hangokat hallottam. Valaki a sátor fele közeledett. - Biztos Andrea. - Csuktam le a szemem, majd annyit éreztem, hogy a sátor teljes szerkezete rámborul, és még valami plusz súly, ami mozog is. Eszeveszetten elkezdtem sikítani, és kiszabadulni a valami alól, ami mellesleg rángatja a karom. Kétségbeesetten rug-kapáltam, de az a valami nem akart elengedni. A saját kiabálásomtól nem hallottam, hogy a többiek a sátram köré gyűltek, majd hirtelen eltűnt a súly rólam. Kétségbeesetten kúsztam ki a romos sátor alól, kezemen egy nagyobb seb kíséretében, és amint megláttam Andreát, odarohantam hozzá, és könnyek közepette magamhoz öleltem. Andrea megpróbált megnyugtatni, de sehogy sem ment neki. 
- Undorító. - Lökte a földre a már életképtelen járkálót Shane. Én összerezzentem a hulla láttán. 
- Naomi kiabálása hallatán biztos a többi nyominger is ide fog tartani, mennünk kell! - Adta ki az utasítást Glenn, amire Rick rábólintott. Eközben az ovális fejű férfi kimászott a sátrából, és kiabálni kezdett, hogy nem hagyjuk aludni. Félelmemben összerezzentem. A csapat megtárgyalta, hogy most azonnal eltűnünk innen. Daryl fogta a számszeríját, az összes fegyvereket összeszedte, és a lakókocsiba pakolta, Rick és Shane a sátrakat kezdte összeszedni, Glenn és Carol - Sophia édesanyja - a többiről gondoskodott. Mindenki összekészült, majd elhagytuk a táborhelyet. A Chevrolet kormányához bepattant Rick, az anyósülésre Lori, Hátra Glenn, a kóreai férfi, mellette Carl és én, majd Daryl. Eléggé szűkös volt, de nem igazán tudtam ezzel most foglalkozni, hála a zombi támadásától szerzett kisebb sokknak köszönhetően. Az egész éjszakát átkocsikáztuk, keresve valami biztonságos helyet. A lakókocsit vezető Dale haladt elől, utána mi a Chevrolet-tel. Az út sötét volt, szinte semmit sem láttam. Egyre fáradtabbnak éreztem magam, de mire elnyomott az álom, ami pár napja nem jött a szememre, egy hatalmas ütést éreztem a mellkasomon. A kocsi már nem ment, én nekicsapódtam az anyósülésnek, Rick megfejelte a kormányt, de a következő pillanatban az ő hangját hallottam. Tehetetlen voltam, nem tudtam megmozdulni, nem láttam semmit, ám pár mondatcafatot sikerült elkapnom. A lakókocsi át akart menni egy kisebb zombicsapaton, de megakadt, a Chevrolet belehajtott a lakókocsiba, Dale pedig kicsapódott a szélvédőn. Bár Andrea és Carol megpróbálta megmenteni az ősz férfit, de a zombik elkapták, és szétcincálták. Az utolsó emlékem Dale szenvedő kiáltásai, kétségbeesett sikolyok, fájdalmas felüvöltés.