THE WALKING DEAD

   Ma egy fontos nap volt a számomra. Reggel, mikor kinyitottam a szemem, először szemügyre vettem, ahogy a nap sugarai besütnek az ablakomon. Már egy hete izgatottan vártam erre a napra, szóval nem is tétováztam sokat. Kipattantam az ágyból, és odasiettem a szekrényemhez, felkaptam magamra egy sárga pólót, amin egy virág volt, és emellé társítottam egy szintén sárga szoknyát. Persze nem ágyaztam be, a pizsamámat szétdobálva hagytam, s sietve távoztam szobám kellemes légköréből, ügyet sem vetve Dixyre, a kis beagle kutyámra, aki az ajtómban heverészett. Átléptem felette, és lecsörtettem a nappaliba. Látszólag minden nyugodt volt. Körülnéztem, felmértem a terepet. 
- Anya? - sétáltam a szüleim hálószoba ajtaja felé. Nem gyakran mentem be oda, valahogy sosem vonzott az a helyiség. Sokkal jobban szerettem a nappaliban játszani, de apa mindig megdorgált, mert szanaszét hagytam a játékaimat. Egy pillanat gondolkodás után megfogtam a kilincset, és benyitottam. Sehol senki. 

- Anya, apa, hol vagytok? - törtem meg vékony, szelíd hangommal a csendet. Felmásztam az ágyukra, de vélhetően nem voltak ott, így elhagytam a szüleim szobáját. Kifelejövet csalódottan battyogtam a konyha fele, mikor megláttam valamit a hűtőn. Valamit, ami megválthatja a helyzetem, hogy ne aggódjak. Odatoltam egy széket, és felálltam rá, majd megnéztem azt a bizonyos valamit, ami egy kis papírcafat volt, egy mágnessel felhelyezve a hűtőajtóra. 

- "Elmentünk nagybevásárlást tartani, majd jövünk!" - Olvastam fel kissé akadozva. - Leszálltam a székről, a földre dobtam a papírt, majd inkább elsétáltam a kanapéhoz, kényelembe helyeztem magam, s bekapcsoltam a tévét. Pillantásommal elkaptam a kedvenc plüsspónim pillantását, majd mosolyogva magamhoz vettem, és megöleltem.
- Legalább te mindig velem vagy! - mondtam boldogan. Mindig beszéltem a plüss állataimhoz, de nem tudtam túl sok reményt hozzáfűzni, hogy válaszolnak, de egy próbát megér, nem? Miközben a pónimmal egy kellemes beszélgetésbe elegyedtem, - ami persze abból állt, hogy én beszéltem, a póni meg nézett- a tévében nem is figyeltem mi történik. Híradó ment. Öngyilkosságok százai, balesetek tönkelegei. Fel sem tűnt az idő múlása, ahogy az sem, hogy a szüleim hazaértek. Csak akkor tűnt fel, mikor apa szólongatott, hogy figyeljek már oda. Nagy, csillogó zöld szemekkel odarohantam hozzá, és magamhoz öleltem. Ő szó nélkül felvett, és elindult velem a kertbe.
- Mit csinálsz? - kérdeztem tőle nevetve.
- Tegyél le, nagy vagyok! - böködtem a vállát, amire a férfi halvány mosoly kíséretében, ügyet sem vetve sétált ki a hátsókertbe, miközben a karjaiban tartott engem. Apa mindig is csendes ember volt, de sosem zárkózott. Lerakott a földre, mikor odaértünk, ahova ő kitűzte a célt, majd előre mutatott.
- Tetszik? - mosolygott.
- Nem felejtettük ám el, hogy születés napod van, Naomi! - elkerekedett szemekkel néztem. Egy nagy fehér, kerek asztal volt, amin egy nagy torta állt, melyet mindenféle színű, méretű marcipán-lovakkal díszítettek. Pillantásom a tortáról az emberekre vándorolt. Nagyszüleim, dédszüleim, unokatestvéreim, nagynénik, nagybácsik, és még sorolhatnám. A tortára számítottam, de arra nem hogy ennyi ember is itt lesz.
- Gyerünk, fújd el a gyertyákat! - állt mellettem anya, s bíztatott, mire én egyből odaszaladtam, és megtettem minden tőlem telhetőt, hogy el tudjam fújni őket.
   A kedves idilli hangulatot egy szempillantás alatt felváltotta egy zord, véres táj. Mindenki halott. Minden sötét. Ijedtemben felriadtam könnyes szemekkel, amikből egy pillanat alatt patakzani kezdtek a könnycseppek. A földön feküdtem, egy szakadt pokrócon, egy sátorban. Egyedül. Nem emlékszem semmire, nem tudom, hogy hogy kerültem ide. Csak itt vagyok, ennyi. Felültem, majd óvatosan a sátor kijárati nyílásához kúsztam, és arrébb hajtottam, de csak annyira, hogy éppen kilássak. Egy hullámos, szőke, kékszemű nőt pillantottam meg, aki egy 50 körüli, izmosabb testalkatú férfival veszekedett, aki ugyancsak unszimpatikus volt számomra.
- Még mindig nem értem, hogy miért hoztad ide a kis ribit! Így is elegen vagyunk, és mégis mit kezdünk vele?! - förmedt rá a férfi a szőkére, mire az nem hagyta magát.
- Nem hagyhattam magára, hiszen csak egy kislány! És ha a te lányod lett volna?! - lépteivel közelített a férfihez, de ő fegyvert fogott rá, mire felemelt kezekkel visszahátrált szó nélkül. Én a fegyver láttán ijedtemben magamra rántottam a szakadt pokrócot. Meg sem mertem mozdulni. A csendet csak a fogaim vacogása, és az egyre közeledő léptek nesze zavarta meg. Hallottam, ahogy elhúzza valaki a sátornak a bejáratát. Benn volt a sátorban. Lecsuktam a szemeim. Az a bizonyos valaki lerántotta rólam a takarót. Óvatosan kinyitottam a szemeim. Szemtől szembe voltam az emberrel, aki a kezében tartotta pisztolyát. Gúnyos vigyort vetve végigmért, majd megfogta a karom, és kirángatott, miközben sírva, kétségbeesetten segítségért kiabáltam.
- Merle, hagyd békén! - rohant oda egy másik, göndör barna hajú, borostás egyén, aki pisztolyt kapott elő. - Ereszd el a lányt! - célozta be az immár Merle-nek nevezett egyént. A férfi húzta a száját, majd előrelökött, én meg elestem. Csak hasaltam mit sem sejtve a földön, könnyekben ázva. Körénk gyűlt mégtöbb ember, akik valószínűleg ismerték is egymást. Nem tudtam mit tegyek. Mindenki minket nézett, szó nélkül, lélegzetvisszafolytva. Amilyen gyorsan tudtam cselekedni, olyan gyorsan álltam fel, és rohantam az erdő irányába.
- Szökik a patkány! - mosolygott Merle, nekidőlve a lakókocsi oldalának.
- Bazdmeg, Merle! - indult utánam a szőke hajú fiatal hölgy. Csak az erdőben sikerült neki utolérnie, mert eltaknyotam egy kiálló gyökérben.
- Jól vagy? - térdelt le mellém, hogy felsegítsen. Én nem igazán tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel. Sok vadidegen, pisztolyok, ismeretlen hely...Mi folyik itt? Hova lett az otthonom? Ez egy álom? A lány észrevette szemeimben a kétségbeesést.
- Ne félj, minden rendben lesz. - Mosolygott, s végigsimitott egyet az arcomon.
- Tudom, hogy sok kérdésed van, de vissza kell mennünk, itt nem biztonságos! Bármikor megtalálhatnak minket...
- Kik? - szólaltam meg rémülten. - És hogy kerültem ide? Mi történt? - fakadtak ki belőlem a kérdések. - Haza akarok menni! - nyüszítettem. A nő kis tétovázás után magához, húzott, felvett, és elkezdett futni vissza a tábor felé. Mikor a bokrokban valami zajt csapott, a "társam" elsápadt, és szaporábbra vette az iramot.
- Mi a baj? Mitől félsz? - Öleltem át a nyakát. - Biztos egy róka, vagy egy mókus!
- Nem...Ez valami más, amitől tartanunk kell...- baktattunk vissza a többiekhez.

   Kisvártatva vissza is értünk. Voltak, akik megkönnyebbültek, s voltak, akik nem igazán szívlelték a visszatérésem. Mindenki arról beszélt, hogy mi legyen a sorsommal. Végül arra jutottam, hogy itt maradhatok, nem mintha itt akarnék. Csak haza akarok menni. Amíg a felnőttek beszélgettek, egy kisfiú, körülbelül velem egyidős lehetett, felém intett. Én elindultam felé, és követtem.
- Carl, maradjatok látótávolságban! - kiáltott a fiúnak egy fiatal, barna hullámos hajú, vékony nő, amire a fiú csak bólintott, majd rámnézett.
- Mi a neved? És honnan jöttél? - Szegeszte felém a kérdéseket. Valahogy kellemetlenül éreztem magam a többiek társaságában, hiszen nem is ismerem őket, ahogy őt se, de valahogy kellemesebb volt vele lenni, mint a felnőttekkel, akik fegyvereket is birtokolnak.
- Naomi Brook...- Kezdtem bele. - Nem tudom, hogy hogy kerültem ide...Annyira emlékszem, hogy itt ébredtem. Mi történik itt? Ti mit csináltok? Miért nem vagytok otthon? - Néztem a fiú szemeibe. - És te ki vagy? - tettem hozzá, mert igazából még a nevét sem tudom. Bár, ha jobban belegondolok, Carl, hiszen úgy hívta az előbb az...Anyja?
- Szóval te nem tudod? Az egész világot járkálók járják! Nagyon ijesztőek, és büdösek. És ha valakit megharapnak, az meghal. Már az egyik társunk odaveszett, körülbelül egy hete...Mindenki túl akar élni! - mondta a fiú hadarva. Arcára kiült a zavarodottság. - Egyébként Carl Grimes vagyok..Ők pedig Amy, és Andrea. - mutatott az idősebb szőke nőre, aki visszahozott az erdőből, és veszekedett a Merle nevű fickóval, a másik lány pedig egy elég fiatal, szintén szőke volt. Hasonlítottak is egymásra, szóval valószínűleg testvérek, vagy valami más rokonok lehettek.
- Az pedig Shane, Carol, Sophia, Ed, Dale, Lori, Merle...- mutatott meg mindenkit egyesével. - Apa, Daryl és Glenn elmentek portyázni, szereznek a csapatnak élelmet, addig mi vigyázunk a táborra. - majd ránézett a lakókocsira. - Onnan ellátunk távolra, és ha járkálót látunk, jelzünk a többieknek. De ne félj, mi megvédünk téged, Naomi! - nézett rám. Teljesen megrémített a gondolat. Ezek a járkálók megeszik az embereket. Ők már ezzel szembesültek, mert megölték az egyik társukat. Én még nem akarok meghalni! Gondolatmenetemet egy nesz szakította meg, pontosan a szemközti bokorból. Carl ijedten a bokor fele nézett, majd Naomira nézett, és elkezdett óvatosan, megfontolt mozdulatokkal a tábor fele kúszni. Nem voltam rest, megkérdőjelezés nélkül követtem a fiú példáját, és visszamásztunk a tábor szívébe. Dale, az ősz, 60-as évei közepén járó férfi, a tüzifának vágott rönköket egykupacba hordta, majd a kupac köré egy kis kőfalat emelt, nehogy más emberek, vagy kóborlók észrevegyék a sötétben a tűz fényét.

   Egy Chevrolet kulcsa, két doboz kötszer, pár konzerv. Nem sok, úgy is mondhatni kevés. Rick négyszer is megnézett minden apró rejtekhelyet, mielőtt bepakolt. A slusszkulcshoz nem volt nehéz megtalálni az autót. A szürke jármű nagyobb volt, mint az övék, sőt, a tankja is tele volt, a csomagtartóban kartonos ásványvíz és tartós tej. 

- Lassan ideje visszaindulni – nézett fel az égre Glenn. – Sötétedik.
- Egyetértek – bólintott Rick. – Csapold le a benzint a Fordból, ezzel megyünk! – mutatott a Chevroletre. Glenn ránézett, felmérte a helyzetet, aztán megtöltötte a benzinkannákat. Az ő feladata volt az üzemanyag beszerzése, szerencsére ez a pár kocsi, amit itt találtak, bővelkedett benne. A kulcs egyedül ahhoz volt meg, amit Rick talált, de úgy sem tudtak volna többet elvinni, már volt elég a táborban.
Glenn felfeszítette egy kisbusz egyik ajtaját, de két pokrócon kívül nem sok mindent talált. Nem számít, gondolta. Ez is valami. Vállára kapta őket, majd a Chevrolet hátsó ülésére rakta. Mire ő és Rick majdnem telepakolták a csomagtartót, Daryl is megkerült. Négy automata fegyvert hozott, meg egy teli hátizsákot. A nyílpuska üres volt, a tulajdonosa tetőtől talpig véres, a cipőfűzőjéről lógott valami azonosíthatatlan belsőség.
- Abban mi van? – biccentett a táska felé Rick. Daryl odadobta neki.
- Beledobáltam minden használhatót, amit találtam – vont vállat. Rick áttúrta; volt ott antibiotikum, szárított hús, két teljes rúd kolbász, egy pulóver, négy-öt bontatlan zokni.
- Indulnunk kell – ült be az anyósülésre Glenn. Mindenki beszállt, Rick vezetett. Út közben senki sem szólt semmit, csak Daryl morgott, miközben átvette a cipőjét, talált egy másik párt a régi szétszakadt és összepiszkított bakancsa helyett.
   Mire visszaértek, teljesen besötétedett, a lobogó tűz már messziről látszott, akárhogy is próbálták takargatni a táborban. Glenn odahordta a táborba a portyán talált felszereléseket, amíg Rick ellenőrizte, hogy mindenki jól van e. A létszám megvolt, mi több, plusz egy fő is volt.
- Ő ki? - pillantott a fonott hajú, zöld szemű kislányra.
- Találtuk - állt elő Andrea. - Az erdőben. Éppen tüzifának valót kerestem, mikor megláttam, ahogy eszméletlenül fekszik az avarban, nem hagyhattam ott - mosolygott kissé szemtelenül, mert tudta, hogy ez a férfi nem szereti az idegeneket. Rick nem mondott semmit. Leguggolt a fiához, aki örvendezve átölelte. Felemelkedtem a földről, leporoltam a nadrágomat két laza suhintással, s elslattyogtam a kocsihoz, amiből az imént pattant ki egy talán kínai származású férfi, egy dobozzal a kezében. Elcaflatott mellettem, de mintha rájött volna, hogy mostantól ide tartozom. Körbejártam a nagy szürke járgányt, mikor a zár csattanására lettem figyelmes. Mire észbe kaphattam volna, az ajtó kinyílt, én meg rémületemben hátravágódtam. Egy izmos testalkatú, rövid, csapzott barna hajú, ritkás körszakállú férfi lépett ki, kezében egy nyílpuskával. Észrevette, hogy megmozdultam. Az egyik kezével fogta és becsapta a Chevrolet ajtaját, a nyílpuskát ledobta a földre, és hihetetlen gyorsasággal előkapott egy zsebkést szúrásra készen. Mikor felmérte a helyzetet, mordult egyet, zsebrevágta a zsebkést, és lehajolt a nyílpuskáért. Minden rezzenésemre figyelt, miközben elhaladt mellettem.
   Már szinte a Napot teljesen felváltotta a Hold, szóval én is visszacaflattam a tábortűzhöz, amit nem volt nehéz megtalálni, mert a kövek közt kiszivárgott a lángok fénye. A többiek a tűz körül beszélgettek. Carl észrevette, hogy tétlenül állok kissé távolabb a többiektől. Jelezte, hogy menjek oda. Pár másodpercig tétováztam, de végül amellett döntöttem, hogy odamegyek. Leültem a fiú mellé, és hallgattam a társalgást.